Újabb horgolmányok

Hirtelen kellett egy jó meleg, sötét sapka, szóval ezúttal kénytelen voltam hanyagolni az imádott barkafonalakat, megvettem az első boltban az első motringot, csupa műszál, kb. 152%, de a sapka tulajdonképpen nem lett rossz. Bár a Kisfiam szerint "nem szép, mert nincs rajta virág".

Bármitartó bugyor. Egyelőre az előszobában tartja a tavaszi sálaimat. Továbbá Nyúlurat, Kisfiam állandó óvodai tettestársát.

Ez meg itt a maradék vastag fonalból egy neszesszer. Három nagyinégyzetből készült, és olyan bizarr látványt nyújtott, hogy muszáj volt még fokozni pár virággal. Ridikül hippiknek. (Ötlet például innen).

Amigurumi, meg ami nem

Miközben sógorasszony stóláját meg Anyukám mamuszát horgoltam, megkérdeztem Öcsémet (említett sógorasszony férjét), hogy minek örülne a kislánya karácsonyra. Öcsém mondta, hogy egy lónak. Tehát horgoltam neki egy lovat. (Ezt a mintát vettem alapul). Az eredeti egy bájos, derűs kis lovacska, egy igazi kislánybűvölő cukiság, ez meg... Mikor elkészült, és jól a szemébe néztem, az jutott eszembe, hogy ez egy búsképű ló. Ő tehát Rosinante, a búsképű ló. Viszont kellett a nyakába egy csengettyű, részint mert sárga csikó, és akkor már csengő rajta, részint, hogy a szalag eltakarjon egy aprócska hibát a horgolásban. A kislány öcsikéjének készült a labda, a csiga pedig a Kisfiamé, mert az óvodában csiga a jele (nekem is az volt), és most komoly csigakultusz van nálunk kialakulóban, horgolt csigája még nem volt, hát most van. Sok helyes horgolt csiga leírását találtam meg a neten, de végül a saját fejem után mentem.




Közben elénk ugrott a karácsony, én meg nagy hirtelen meghorgoltam öt fehér csillagot a gyerekszoba ajtaja fölé. Egyelőre még ott is vannak, ha Kisfiamon múlna, akkor jövő karácsonyig. Szóval most kisautókat horgolok, hogy valamivel ki lehessen váltani a csillagokat.



Végére maradt Sanyi, a ló. Sanyi úgy történt, hogy Kisfiam meglátta Rosinantét (a búsképűt), és persze rögtön kellett neki is egy. Mondtam, hogy ekkora lovat soha többet, de nagyobbat csinálhatok. Picit töprengett, aztán ráállt: "Jó, de akkó' kettőt." Végül csak egy lett, az is jóval karácsony után, de nagyon örül neki, és nem is bánja, hogy Sanyi a neve. Az meg úgy lett, hogy a férjem nagypapájának voltak lovai, és a férjem egyszer felsorolta őket, és jöttek sorban a szokványos lónevek, és aztán mondta, hogy ja, és volt még Rúgós Manci, és ezen nekem muszáj volt röhögnöm, mert ez úgy hangzik, mint a Repülős Gizi, és akkor megadta a kegyelemdöfést, hogy volt még Sanyi. A ló. Ez csak nekem hangzik viccesen, hogy egy lovat Sanyinak hívnak? nem (Nagy) Sándor, vagy Alexander, netán Bukephalosz (ha már Nagy Sándor), neeeeem. Sanyi. Csak így, hogy Sanyi. Hát ezért.

Horgoltam

Amúgy nem tudok, ezért érdekes a dolog. Az alapokat még a nagymamámtól tanultam (ki nem?), de nem tetszett igazán, kicsi voltam még. Aztán sokáig nem, majd jött a hajócsipke. Aztán terhes lettem, és amikor hivatalosan is megtudtuk, hogy kisfiúcskánk lesz, elmentem és vettem pár gombolyag kék és fehér fonalat, hogy abból majd kistakarót fogok horgolni, mert az olyan klasszikus, üldögélni nagy hassal, feltett lábakkal és kistakarót horgolni. A minta igen szellemes volt, egyráhajtásos pálcák, elkezdtem egy kék gombolyagot, horgoltam, amíg az tartott, aztán fogtam egy fehéret, és így tovább. Borzasztó lett, de ha jól begyűrtem a széleit a babakocsiban, egészen tűrhetően mutatott. És aztán sokáig megint nem, viszont kötöttem a fiacskámnak egy baktust. Magamnak is akartam, meg is vettem hozzá a fonalat, de folyton eltévesztettem, ezért hetedjére már végleg visszabontottam. A fonal ott volt, szép volt, végül aztán elhatároztam, hogy a sógorasszonynak fogok horgolni egy stólát, mégpedig egy Möbius-stólát, de ezt még akkor nem tudtam. Egy régi Fürge ujjakban találtam a mintát, eredetileg inkább alkalmi viseletnek szánták, de a minta egyszerű volt, és kicsit testesebb fonalból pont megfelelt a célnak – azaz éjjel, ha fel kell kelnie a gyermekekhez, csak magára kapja, és nem csúszik le, mint egy szokványos vállkendő.

Nagyon élveztem a munkát, a csipkék után elég szokatlanul haladós volt, kicsit nézegettem a horgolós blogokat, nem tudtam, hogy a vesztembe rohanok. Láttam, hogy például egy mamuszt meghorgolni nem egy nagy ördöngösség. Anyukám eléggé fázós, muszáj horgolni neki egy ilyen mamuszt (bár a fazonja inkább az ún. titokzoknira hasonlít), és aztán magamnak is, mert én is fázós vagyok (minta pl. itt). Ezekhez már barkafonalat rendeltem, és azt hiszem, abban a pillanatban, amikor először vettem kezembe a Gerlepár nevű fonalat (bambusz-pamut), végleg elvesztem. Innentől kezdve nincs megállás. A mamusz után egy sapka következett (innen), majd horgolt figurák (lásd a következő postban).

(A sapkás képet Kisfiam készítette, szokás szerint, a mamuszost én - de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz az embernek a saját lábát lefotózni. Az ez évre tervezett hasizomgyakorlatokkal nagyjából meg is lennék :)

Megint varrtam

Párnahuzatot méghozzá. Turkáltam egy egészen kivételesen szép nyakkendőt. Valószínűleg már másnak is eszébe juthatott, hogy valami nemesebb célra is fel lehetne használni ezt a gyönyörű selymet (kevés olyan értelmetlen ruhadarab létezik, mint a nyakkendő), mert minden címkét és cérnát eltávolítottak belőle, aztán meggondolhatta magát az illető, de azért látszott az anyagon, hogy nyakkendő volt valamikor. Az meg, hogy valóban selyem, a vasaláskor derült ki.

A keret natúr vászon (szeretem az ellentétek harmóniáját, hahh), sajnos éppen csak annyi maradt belőle, hogy a keretet kiadja, így is kellett kicsit sakkozni vele, de a hátlapra már nem futotta, azt egy nem túl szép, kék vászon maradékából szabtam ki.
Ajándékba készült, ráadásul az ország másik végére vittük, így nem vettem hozzá párnát, kicsi gyerekkel így sem csekély poggyásszal indultunk útnak, csak reméltem, hogy szüléim valamelyik díszpárnájára megfelelő lesz (Anyukámnak volt a születésnapja), hát látszik a képen, hogy nem, de sebaj, majd kapnak párnát is hozzá egyszer.

A kivitelezés szokás szerint nem a legtökéletesebb, gondoltam, hogy nem lesz egyszerű a selymet a vászonhoz varrni, ehhez képest csak egyszer kellett visszabontani.

Újabb varrományaim

Egy ágytakaró:

És egy kádkilépő:

Nyilván hihetetlenül hangzik, de mindkettő a fiatalúrnak készült, sajnos ekkora holmit nehéz titokban elkészíteni, így a gyermek végig figyelemmel kísérte az egész munkafolyamatot. Sőt, a gombostűket ő adogatta. Az elég vicces volt, mikor én a földön csúsztam-másztam, hogy a böhöm ágytakaró három rétegét összetűzzem, lehetőleg pontosan, alaposan, de úgy, hogy a szőnyeget azért ne tűzzem hozzá, ő pedig mellettem álldogált és időnként átnyújtott nekem egy-egy gombostűt, majd lelkesen megjegyezte: "Ez jó munka volt. Kemény munka volt."
Az ágytakaró nagyrészt (a hátlap és a bélés kivételével) újrahasznosított (úlahasznoszított, ahogy a kisfiam mondaná), "szabászati maradék", turkált párnahuzat és függöny felhasználásával készült.

Valójában eredetileg egészen kicsi kockákból akartam megvarrni az ágytakarót. Ki is vágtam pár százat, és vagy húsz csíkot össze is varrtam, aztán rájöttem, hogy még sok-sok kocka kell (igen, négyzet, tudom), és sok-sok csík, és hamarabb lesz ágytakarója a gyermeknek, ha teljesen újba kezdek. Így maradt a nyakamon egy nagy kupac, 10x10 centis kockából varrt csík, ezeket folyamatosan újraújrahasznosítom. Elkészült például ez a kádkilépő. A kockák turkált párnahuzatokból és régi férfiingekből származnak, a pettyes anyagok maradékok. Kisfiam lelkesen hurcolta körbe a lakásban, hogy neki van ilyen kádkilépője, Ana varrta, milyen jó, aztán hetekig minden fürdés után kétségbeesve ordított, hogy "látöpög a víííííz!". Nem volt egyszerű meggyőzni, hogy ennek a dolognak valahol ez a lényege.

Bagel

Első találkozásom a bagellel amerikai ösztöndíjas évem első estéjén történt. Táncteremnyi szobámba gondos kezek bekészítettek egy csokor fréziát meg egy tálat, rajta gyümölcsök meg pár bagel, de ezt akkor még nem tudtam. A sok izgalom után este leültem vacsorázni, és az első falat bagel után azt hittem, elsírom magam. Ha ilyen a kenyérféle Amerikában, akkor év végére okvetlenül éhen fogok halni, hogy lehet ilyen ragacsos, tömény, fujtós borzalmat enni. Az ún. menzán (mert még csak távolról sem emlékeztetett az itthoni menzára az egyetem ebédlője) reggelente halomban álltak a különböző ízesítésű bagelek, igyekeztem messzire elkerülni, reggel még a puha belű, ropogós héjú és egyre kevesebb helyen fellelhető kiváló magyar kenyeret sem bírom leszuszakolni, nemhogy ezt a péksütemények szégyenét. Aztán egyik reggel a szakácsbácsi megszánt, és megmutatta, hogy a bagelt bizony ketté kell vágni, betenni a pirítóba, aztán még azon melegében megkenni mondjuk krémsajttal, és láss csodát. Valóban. Egy új világ tárult fel előttem, az áfonyás bagel krémsajttal megkenve, egy pohár kakaóval számomra a mai napig az álomreggeli. Közben persze eléggé furcsának találtam, hogy létezik olyan kenyérféle, amit direkte azért (sőt, úgy) sütnek, hogy utána még meg kelljen pirítani, mert egyébként ehetetlen.

Aztán hazajöttem, eltelt pár év, a bagel emléke halványodott, ám amikor belefutottam Fűszeres Eszter lelkes beszámolójába, és megtudtam, hogy frissen a bagel igenis pirítás nélkül is élvezhető, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kipróbáljam. Őszintén szólva a dolog elsőre azért bukott meg, mert tejporból nem tudtam a receptben előírt mennyiséget beszerezni, aztán találtam egy másik receptet, ehhez már nem kellett tejpor, de így is csak tavaly ősszel sikerült összehoznom az első adag (azaz 8 darab) bagelt. Onnan gondolom, hogy nem lett rossz, hogy a két legszebbre sikerült példányt el kellett dugni, hogy legalább egy képet tudjak róluk csinálni. Az egyiket el is raktam, hogy kipróbáljam, hogy vajon tényleg csak a friss bagel a jó bagel, és meg kellett állapítanom, hogy a házi bagel nem annyira frissen is jó bagel.

Azaz beigel. Nem biztos, de úgy gondolom, hogy etimológiailag mindenképpen van köze a bejglihez, de lehet, hogy nem etimológiailag is, mindenesetre az én nagymamám kelttésztából sütötte azt, amit ő bejglinek nevezett. De ez most mellékszál. A bagel-beigel egyike azoknak az európaiaknak, akik és amik végül Amerikában lettek sikeresek, és úgy jöttek vissza meghódítani Európát. Itthon is lehet már kapni, de borzasztó drága, sokkal olcsóbb és egyszerűbb otthon megsütni. Illetve először főzni, ugyanis viszonylag rövid kelesztés után forrásban lévő vízbe kell dobni egy-két percre. Ez egyrészt lerövidíti a kelesztési időt, másrészt meg a bagel külseje kellemesen ropogós lesz tőle. Mármint a sütés után, természetesen. Gyakorlatilag bármit lehet tenni magába a tésztába, hagymát, áfonyát, mazsolát (nyilván gondosan mérlegeljük előtte, hogy mit mivel érdemes párosítani), és a vízfürdő után a tésztára, mákot vagy szezámmagot például, aztán az elkészült bagelbe szintén, lehet enni csak úgy, vagy kettévágva mindenfélével megtöltve.

Rettentő büszke voltam rá, hogy elsőre is sikerült ehető, és nem túl randa bageleket sütni, de azért van még mit csiszolni a technikámon, főleg a külcsínt illetően, de az általam használt recept külön kihangsúlyozza, hogy "Don't get discouraged if they don't look perfect, it just takes practice!" Hát jó, akkor még gyakorolom.

Receptek és érdekességek:

Fűszer és lélek először

Fűszer és lélek másodszor

Fűszer és lélek harmadszor

Homemade bagel recipe

(Jellemző, hogy a fenti kép még valamikor szeptemberben készült, ezt a bejegyzést pedig három hónapja kezdtem el írni...)

Varrományaim

Karácsonyi ajándék az Öcséméknek. A kék nem igazi kékfestő, a piros meg egy régi szoknyámból van (felszabdaltam, persze...). Ami meg púderszínűnek tűnik (legalábbis ezen a monitoron), az valójában nyersvászon. Kicsit túl széles lett a keret, az nem nagyon tetszik, de akarok varrni magunknak is egy hasonlót, azon nagyobbra szabom a kockákat, és keskenyebbre a keretet. Vagy keretben lesznek a kockák is, úgy még jobb. Ja, amúgy ez egy párnahuzat.

Az alábbi kispárna eredetileg a Szeretetvarázs felhívására készült, de inkább prototípusnak tekintem. Sajnos elég pontatlanul sikerült összeilleszteni a kék és a zöld anyagot (a kék ráadásul vasalhatatlan), és így olyan lenne, mintha lyukas cipőt adományoznék, mondván, hogy akinek nincs semmilyen, az annak is örül. Tartok tőle, hogy lesz még rá alkalom, legközelebb valami egyszerűbbel próbálkozom.

(Azt hiszem, nem igazán látszik, ezért csak úgy mondanám, hogy kék a lába, zöld a szárnya...)